Gáll Sándor Taksonyban elmondott ünepi beszéde 2024. október 23-án.
Tisztelt Polgármester Úr, tisztelt Kanonok-plébános Atya, kedves megemlékező Taksonyiak, Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm a megtisztelő felkérést, hogy mai nemzeti ünnepünkön elmondhatom gondolataimat Taksonyban, ahova magam is sok szállal kötődöm. Itt tanulta ki szabó mesterségét édesapja műhelyében anyai dédnagyapám, Gábler József, aki később Harasztin folytatta a mesterségét, és itt született meg 1934-ben édesapám is, nagyszülei házában, Mülleréknél. Ma is több rokonom és sok barátom él Taksonyban, ezért is nagy öröm, hogy most itt lehetek Önök között.
Október 23. legfiatalabb nemzeti ünnepünk, az egykori résztvevők közül vannak, akik közöttünk élnek és még emlékeznek az eseményekre. Sokunknak, akik néhány évvel a forradalom után – a félelem és a hallgatás korszakában – születtünk meg, a rendszerváltozás éveiben újra kellett tanulnunk 1956 történelmét. A szerencsésebbek családi históriáikból kaphattak hiteles ismeretet, nekünk, a környék településeinek sváb családjaiban nehezebb dolgunk volt a valóság megismerésére, mert szüleinket, nagyszüleinket óvatos szótlanságra nevelte a háború utáni történelem.
A forradalom és szabadságharc feltárása 1990 után, ha lassan is, de megkezdődhetett, így mára hiteles kutatásokon alapuló tekintélyes szakirodalom segíti a tájékozódást.
Mi is vezetett el 1956 októberéhez? A világháború befejezése után Közép- és Kelet-Európa – és benne Magyarország – a szovjet megszállók által uralt kommunista tömb része lett. A tagországokban kisebb eltérésekkel a sztálini önkény diktatúrája és terrorja működött. Jellemzői voltak a Gúláig-típusú táborok, a koncepciós perek, a börtön és a kivégzések, a mindennapi élet része a titkosrendőrség, a besúgás és a csengőfrász.
Sztálin 1953-as halálával valamelyest változott a helyzet. A Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusa nyomán több országban is zavargások történtek a fennálló renddel szemben. Csehszlovákiában 1953. június 1-én a pilseni munkások megmozdulását a karhatalom törte le. Ugyanebben a hónapban Kelet- Berlinben és több NDK-béli városban munkásfelkelés tört ki, melynek leverése után 45 halálos ítélet született és több mint húszezer munkás került börtönbe.
Magyarországon is jelentős változások következtek be 1953-ban. Nagy Imre lett a miniszterelnök. Bezárták a kommunista munkatáborokat, szabadabbá vált az élet, létrejöttek szellemi alakulatok, mint a Petőfi Kör, létrejött az Irodalmi Újság és az Írószövetség. Már lehetett vitázni, problémákat felvetni, de csak a kommunista terminológia határain belül. Nemzeti sorskérdésekről, az ország függetlenségéről szó sem eshetett. 1956-ra a folyamatos visszarendeződés miatt a helyzet ismét egyre feszültebbé vált. Június 28-án a lengyelországi Poznanban ötvenezer munkás tüntetett kenyeret és szabad választást követelve. A hatalom fegyverrel verte szét a megmozdulást, ötven halottat és háromszáz sebesültet hagyva maga után.
Október 19-én Varsóban többszáz ezres tüntetésen álltak ki a lengyel első titkár mellett, akinek a hírek szerint a leváltását tervezték a szovjetek. Mellettük szerveztek a magyar egyetemisták tüntetést október 23-ára.
Itthon visszarendeződés zajlott. Nagy Imrét minden pozíciójától megfosztották. A szovjetek, érezve a fokozódó feszültséget, júniusban a szovjetek leváltották Rákosit, helyére Gerő Ernő került. Október 6- án újra temették és rehabilitálták Szegeden megalakult a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége. Budapesten a korábban hazaárulóként kivégzett Rajk Lászlót. De ez csak olaj volt a tűzre. Összeült az Írószövetség. Október 22-én, a Műszaki Egyetemen nagygyűlést tartottak a hallgatók és elhatározták, hogy másnap, október 23-án szimpátiatüntetést tartanak a lengyelek mellett.
Szűkebb páriánkon, Taksonyban és környékén nem volt ilyen felfokozott a helyzet. Az emberekben még elevenen éltek a II. világháborút követő időszak megpróbáltatásai.
A Taksonyból málenkij robotra elhurcolt közel 750 ember közül a források szerint 168-an még a Szovjetunióban meghaltak és ki tudja, hogy a hazatérteknek mennyivel rövidítette meg az életét az embertelen kényszermunka. A kollektív büntetésként kirótt kitelepítés mintegy 250 családot érintett, akik nem németként, hanem sok esetben „Ungarischer Zigeuner”-ként fogadták az óhazában, így sokáig „ausländender”-ként vett részt a háborúban elpusztított Németország újjáépítésében.
A svábok megbélyegzése általános volt az országban. A több mint kétszáz éves múlt tisztességes, országépítő munkája, az első világháborúban hozott áldozatok már nem számítottak: a németajkúak megfélemlítetten élték meg azötvenes éveket. Az 1956-os év ezeken kívül extra megpróbáltatásokat is jelentett a taksonyiak számára. A január 12-iki, halálos áldozatot is követelő földrengés súlyos károkat okozott a községben. A templom oly mértékben rongálódott meg, hogy le kellett bontani. Az anyagi károk mellett a lelki teher is nehezítette a falu közösségét.
A forradalom budapesti története az elmúlt 30 éve alatt kellően ismertté vált. Csak felsorolásként ismételjük el a fontosabb napok eseményeit:
Október 23-án délután egyetemista tüntetés a Bem-szobornál. A nemzeti érzés felülkerekedik – itt született meg a lyukas zászló. Tüntetés volt a Kossuth-téren is, Nagy Imre nem jól sikerült beszéde után a tüntetők egy része a Rádió elé, mások a Dózsa György útra vonultak. A felvonulási téren ledöntik Sztálin szobrát (a helyszín a talapzaton maradt két csizma után a köznyelvben a „Csizma teret” kapta).
Este a rádió előtt már lövések dördültek. A tüntetők megostromolták a Rádió épületét. Kitört a forradalom. Még ez éjjel a Kremlben a szovjetek döntöttek a katonai beavatkozásról.
Október 24-én Hajnalban a szovjet csapatok bevonultak Budapestre. Megkezdődött a szabadságharc. A 6000 szovjet katonával, 290 harckocsival, 120 páncélozott járművel és 156 ágyúval szemben mintegy 2000 forradalmár vette fel a harcot.
Október 25-én Folynak a harcok. A polgári lakosság fegyvertelen tüntetést szervez a Parlament elé. Az ÁVH-sok a Földművelődési Minisztérium tetejéről lőni kezdték a fegyvertelen tömeget. Az áldozatok száma ma sem ismert, becslések többszáz halottat és sebesültet jegyeznek.
Október 28. a fordulat napja. Nagy Imre a forradalmárok oldalára állt. Forradalmi bizottságok alakultak.
A vidéki Magyarországon, október 23-24-én a városokba és településekre késve érkeztek az információk a Budapesten történtekről, mert az állami rádió mindvégig – „Hazudtunk reggel, délben és este.” – megtévesztette az ország közvéleményét. De október 25-től a nagyobb városokban már tömegmegmozdulások voltak, melyeken követelték a helyi vezetők leváltását, a kommunista jelképek eltávolítását, a politikai foglyok szabadon bocsátását és a katonaságnak a forradalom mellé állását. Néhány helyi vezető elbizonytalanodott, de több helyen erővel léptek fel és szétverették a megmozdulásokat, fegyverhasználatot rendeltek el, többek között Kecskeméten, Esztergomban, Tiszakécskén, Ceglédem, Mosonmagyaróváron. Október 23 és 29 között 61 sortűzre adtak parancsot, ezek között 24 helyen voltak halálos áldozatok a fegyvertelen tüntetők között.
Pest vármegye területén kiemelt helyszín a Taksony-Dunaharaszti terület, ugyanis Szentendre mellett egyedül itt folytak harcok a szovjet alakulatokkal szemben.
Taksonyban a korábban említettek miatt csak polgári mozgás volt, harci cselekmény nem. Fiatalok megszervezték a község „Hazafias Ifjúságát”, megalakult a Nemzeti Bizottság, amely fenntartotta a község működését. A taksonyiak élelmiszerekkel segítették a fővárosi szabadságharcosokat.
A szomszédos Dunaharasztin a forradalom első napjaiban elsősorban a község működését biztosították. Szekeres Mátyással, a későbbi Forradalmi Bizottmány elnökének vezetésével megakadályozták egyes forrófejű tüntetők önbíráskodását, helyreállították a rendet, megszervezték a Nemzetőrséget és a helyi közigazgatást.
A forradalom napjaiban Dunaharasztin több fegyveres csoport is működött. Egyikük, a Brauswetter János irányította csapat, több támadásban vett részt.
Egy másik csoport a januári földrengést követő helyreállításokon az ország más területéről ideérkezett munkások voltak, akik együttműködtek a helyiekkel, de önálló akciókat is szerveztek.
A harmadik, az úgynevezett győriek csoportja volt. A Győrből érkezett, és a Csepel Autógyárban dolgozó mérnökök számos sikeres akciót hajtottak végre szovjet őrállások ellen.
A negyedik erőt a Kálvária-erdei légvédelmi és tüzér egységek képviselték, akik az október 27-i támadás során átálltak, majd fegyver és lőszer átadásával segítették a felkelőket.
A Brauswetter-féle csoport október 27-én azonban már fegyveres összetűzésbe került a településen átvonuló szovjet alakulatokkal. Megtámadták a Fő úton átvonuló, a tököli bázisról üzemanyag utánpótlást biztosító szovjet szállítóoszlopot, és kilőttek egy tartálykocsit. Éjszaka megismételték a támadást. Az akciókban két orosz katona halt meg.
Október 28-án szovjet felderítőkkel alakult ki tűzharc, melynek során Gór Gyula vasutas felkelő kézigránáttal megölt egy orosz katonát. A nap további részében is tüzeltek a motorkerékpáros felderítőkre
A háttérben orvosi feladatokat és a helyi felkelők szellemi vezetését pedig Dr. Bollobás Béla orvos látta el, aki a felkelők segítségével megszervezett és lebonyolított egy véradást is.
Meg kell említeni a röpcédulákat szóró, a helyi eseményeket felderítő és naplójában rögzítő Bollobás Emők tanulót, Bollobás doktor lányát is.
A fővárosban folytatódtak a forradalmi események.
Október 29-31-én a kommunista vezetőket külön repülővel Moszkvába menekítették.
Még folynak a tárgyalások, a szovjet csapatok kivonulásáról, eközben a szovjet haderő 15-20 km-es távolságban bekeríti a fővárost. Újabb csapatokat vezényelnek Magyarországra.
Budapesten megalakulnak a munkástanácsok.
Lezajlik Köztársaság téri pártház ostroma. A pártházba behúzódó ÁVH-sok lekapcsolják a pesti utcákon a magányos, vagy kettesével járőröző forradalmárokat. Tüntetők követelik az ávósok kiadását. Az épületből a tüntetők közé lőnek. Sok a halott, a mentősökre is rálőnek. A felkelők katonai segítséggel elfoglalják a pártházat. Hátrakötözött kezű, tarkón lőtt holttesteket találnak. Az el nem menekült ávósokat elfogják és a feldühödt tömeg meglincseli őket. Ez volt a forradalom egyik tragikus napja. Több mint hetven halott marad a téren. A meglincselt ávósok fényképe bejárja a világsajtót, bizonyítékként a „fasiszta” forradalomról. A kommunista sortüzek beszámolóira még 34 évet várnia kell a világnak.
November 1-én Szovjet páncélosok megszállják a Ferihegyi repülőteret. Nagy Imre bejelenti, hogy Magyarország kilép a Varsói szerződésből és kinyilvánítja az ország semlegességét.
November 3-án Maléter vezetésével katonai tárgyalóküldöttség indul Tökölre. A szovjetek magyar ÁVH-sok kíséretében letartóztatják a delegáció tagjait.
November 4-én Hadüzenet nélküli háború kezdődött. A szovjet csapatok kettőszázezer katonával, 4600 tankkal, többezer harci járművel hajnali négykor „Forgószél” névvel intervenciós hadműveletet indít Magyarország ellen.
A további események ismertek. A kormány a jugoszláv nagykövetségre menekül, ahol gyakorlatilag tőrbe csalják őket, majd Romániába szállítják. Igazi internacionalista elvtársi együttműködés. De a szabadságharcnak gyakorlatilag vége.
Bár a harcok még folytatódtak november 4. után is, a hatalmas túlerő felmorzsolta az ellenállást. Kispesten és Pestszentlőrincen 130 szabadságharcos november 9-ig harcban állt. Legtovább, november 11-ig Csepel tartott ki, ellenük még repülőgépeket is bevetettek a szovjet megszállók.
A szabadságharc áldozatainak számát 2700 fő körül határozzák meg a kutatások. Ebből ötszáz körülire teszik a vidéki áldozatokat. Az ’56 októbere és ’57 januárja között fegyvertelen emberekre leadott sortüzek áldozatainak a száma megközelíti az 500 főt, a sebesültek számát 1000-nél is többre becsülik. Pontos adat nem áll rendelkezésre.
Az 1956. december 4-én asszonytüntetésre gyűltek össze az anyák és a feleségek. Ez a megmozdulás vált a forradalom és szabadságharc szimbolikus lezárásává. […] A Magyar Krónika így ír erről:
„A menet a Felvonulási térnél indult, az asszonyok kezükben fehér virággal, fekete ruhában indultak a Hősök terére, hogy leróják kegyeletüket az ismeretlen katona sírjánál, így emlékezve a forradalom és szabadságharc áldozataira. Megfélemlítésükre harckocsikat rendeltek a térre. A tankok az ágyúcsövüket a tüntető nőkre irányították, a kivezényelt katonák pedig elállták a sírhoz vezető utat. Erre az asszonyok közül néhányan elindultak, hogy hátulról, a leeresztett tavon keresztül kerüljék meg a teret. A többiek kettes sorba rendeződve követték őket, és a Szépművészeti Múzeumot megkerülve, a Városligeti-tó hídján keresztül jutottak el a sírhoz. Egy jelenlévő elmondása szerint a Hősök terén nem lehetett mást hallani, csak a lépteik zaját. Az emlékmű mellett őrt álló kiskatonák szeméből csorgott a könny – emlékezett vissza egy résztvevő.”
A harcok után az ellenállás a gyárakban, a munkástanácsok vezetésével, sztrájkok, munkabeszüntetésekkel és szabotázs akciókkal folyt.
Így volt ez környékünkön is:
November 16-án Bohus Barnabás vezetésével a MÁV területen megrongáltak két mozdonyt és a vasúti síneket, hogy akadályozzák a magyar fiatalok Szovjetunióba szállítását.
November 22-én a dunaharaszti MÁV-állomásnál tűzharc alakult ki.
December 13-án a HÉV-síneket robbantották fel. Céljuk a munkások Pestre történő beutazásának megakadályozása, a sztrájk fenntartása volt.
Végül lassan megtört ez az ellenállás is. Beindult a kádári megtorló gépezet. A munkástanácsok vezetőit letartóztatták. A frissen felfegyverzett karhatalom emberei – a pufajkások – járták a házakat, kutatták a forradalmárokat. Ismét hódított a csengőfrász. Ezrek kerültek börtönbe. A vérbírók egymás után hozták a halálos ítéleteket. A kivégzések száma meghaladta a 300-at. Sokakat jeltelen sírba, összekötözött lábbal, arccal a föld felé temettek el, hozzátartozóik nem látogathatták sírjukat. Nem volt kegyelem. Mansfeld Péter jelképes áldozata lett a féktelen bosszúnak: megvárták, amíg betölti a 18-ik életévét, majd kivégezték. Hogyan fogalmazott Márai? „Egy nép kiáltott aztán csend lett.”
1957. május 1-én ötszázezer ember tapsolt Kádár Jánosnak a felvonulási téren…
Tisztelt Megemlékezők!
Minden korban felmerül a kérdés: mit üzen számunkra 1956? Így most is, hatvannyolc évvel a forradalom, harmincnégy évvel a rendszerváltozás után, melyre azt mondják, hogy az az 1956-os forradalomól született.
2006-ban, a forradalom emlékezetes, minden szinten meggyalázott 50. évfordulója után lehetőségem volt beszélgetni Fekete Pállal, a Békés Megyei Forradalmi Bizottmány egykori elnökével:
„1956 a huszadik század történelmének nem csak magyar, hanem európai, sőt, világviszonylatban is kiemelkedően jelentős eseménye. Sajnos azonban itthon nincs a helyén.” – mondta. – „Nincs a helyén a fiatalság köreiben, mert nem ismerik kellőképpen a múltat, azt, ami a történelmi események hátterében van, elrejtve a hétköznapokban, amit csak az egymást követő generációk adhatnak át egymásnak. Egy forradalom nem lehet meg hősök nélkül, de nem lehet mindenki az, mert akkor kihal a nemzet! Az elnyomás korát át kell tudni élni! Így volt ez 56 után is. A forradalom óta felnőtt egy nemzedék, akik a túlélés érdekében látszólagosan kiegyeztek a hatalommal. De túl hosszú volt az eltelt idő, megváltozott a világ, és nem volt módjukban továbbadni 56 szellemiségét. Ezért a ma feladata az, hogy megismerjük és megismertessük 56 teljes igazságát!”
És ez most is igaz, annál is inkább, mert az eltelt idő egyre hosszabb lesz, és az elkövetkező generáció már nem látja azokat a veszélyeket, amik rá leselkednek. A relatív jólét tompítja a tisztánlátást. Amikor azt hittük, hogy a kommunista eszmék már kihalóban vannak és egy békés világ áll előttünk, látens módon, lopakodva, új köntösben, de a régi nótát húzva jelenik meg ismét a vörös zenekar. Nem onnan, ahonnan vártuk, hanem a diktatúrából korábban vágyakozva csodált Nyugat szabad világából. De még nem késő, hogy meghalljuk a zenekar fals hangjait, megőrizzük és tovább örökítsük azokat az értékeinket – hitünket, családunkat, hazánkat és otthonunkat – amik továbbra is biztosítják azt a szabadságot, amiért hőseink 1956-ban életüket adták!
Köszönöm, hogy meghallgattak!