Augusztusban egyesületünk felkérést kapott a Karitasz táborból, hogy tartsunk helytörténeti előadást az ott táborozó gyerekeknek. A nyári melegben a Kegyeleti park árnyékot adó fákjai alatt ültünk le. a helytörténetet három, Dunaharasztihoz erősen kötődő író ember visszaemlékezései jelentették. Induljon hát az igaz „mese”.
BAKTAY ERVIN 1890-1963
Dunaharasztin született a Laffert Kúria mellett lévő házban, a Fő út 174-ben. Emléktábla jelzi születése helyét a házon. A városközpontban a róla elnevezett téren szobor örökíti meg emlékét. Felnőttkori játékát, az indián „Tábort” és a cowboy „Várost” megörökítő Baktay Ervin Indián-Cowboly Múzeum működik városunkban, a Laffert Kúriában.
Baktay Ervin jómódbú, színes gyermekkora volt, sokat meséltek neki, színházba, cirkuszba, előadásokra vitték. Hihetetlen játékszenvedélye volt, mely haláláig elkísérte. Gyerekkorában eljátszotta olvasott és látott élményeit. Ehhez otthon megkapta a jelmezekhez, díszletekhez szükséges kellékeket. Bábszínháza, kis színháza volt. Édesapja szabót és asztalost szerződtetett a játékok, díszletek jelmezek elkészítéséhez. Később rengeteget olvasott. Kedvenc olvasmánya a „Huckleberry Finn kalandjai” volt, amit később maga is lefordított.
Baktay felnőtt korában festőművésznek tanult, majd tudós, utazó és író lett, aki újságokban könyvekben számolt be úti élményeiről. Tudományos, művészeti könyvek mellett regényeket is írt. Kétszer járt Indiában: többek között ekkor született India művészete című nagy munkája. Visszatérte után muzeológusként dolgozott, de hírnevét írói munkájával érte el Neves barátaival Kisorosziban, a Duna partján indiántábort, a pesti műtermekben cowboy játékokat szervezett. Dunaharaszti posztumusz díszpolgára.
Dunaharasztin is szervezett indián játékot, a Kis-Duna partján, valahol a mai vasudvar környékén, a régi, szigetre vezető hídnál. Olvassuk el, hogyan zajlott a „nagy előadás”.
„Régi elhatározásomat 1906 nyarán valósítottam meg Harasztin. Sokféle tevékenységet látott szobám műhellyé változott; ügyesebb cimboráim közreműködésével, szakértő vezetésem alatt, tollas indián fejdíszek, cowboy és egyéb ruházatok, fegyverek és eszközök készültek. Sajnos, sastollakra nem tudtam szert tenni, de a mindenhonnan összeszedett libatollakat sastoll jellegűre festettem át. „Tömegeket” akartam mozgatni a szándékozott előadáson, nehéz feladat volt a sok fickót stílusosan felszerelni. Cimboráim fele indián, a másik fele cowboy, nyomkutató vagy amerikai katona lett. Hátul a kertünkben nagyszabású próbák folytak, töméntelen vaktöltést gyártottunk Flaubert puskáink részére; bőven bánva a papírfojtással, a fegyverek hatalmas dördüléseket és fekete füstfelhőket szolgáltattak. Amikor már minden jól ment, az előadás helyszínén tartottunk néhány főpróbát.
Súlyos gondot okozott azonban a lovak kérdése. Gyalogosan felvonulni, ez nem lett volna méltó és stílusos. De honnan vegyek lovakat? Fájlaltam, hogy Lujza pónimból annak idején oly szégyenletesen kikoptam: milyen felséges volna, ha hátán vonulhatnék fel csodás tolldíszemben! Egyetlen megoldás mutatkozott, s én tárgyalásokba bocsátkoztam némely sváb gazdákkal, hogy engedjék át lovaikat az előadás céljaira. Úgyis a híd alsó oldalán szokták azokat mosni, úsztatni. Az alku végül úgy ütött ki, hogy csak két lovat biztosíthattam; egyet magamnak, egyet a fehérek vezérének. Vasárnapra tűztük ki az előadást.
Az előadás előtt derült ki, hogy az óvatos sváb gazdák nem voltak hajlandók ránk bízni a lovaikat; csak úgy engedték át, ha ők maguk vagy a fiaik vezetik azokat. Szörnyű gondolat! Egy indián nagyfőnök meg egy amerikai tábornok, akiknek a lovát egy-egy sváb legény vezeti, Haraszti jellegzetes népviseletében! De nem volt mit tenni, az egyik ifjú svábot „surcra” vetkőztettem, a másikat pedig ócska esőköpönyeggel és kalappal amerikai katonává álcáztam, ámbár mezítláb maradt.
Plakátokat festettem, és a kisbíróval csekély díjazásért ki is doboltattam – hogy vasárnap délben mutatjuk be nagyszabású Wild West előadásunkat. Ilyenkor minden valamire való haraszti nyaraló a fürdőparton verődött össze, sőt Pestről is jöttek vendégek.
Már vagy két órával a kezdet előtt együtt voltunk a leplező csalit mögött, és beöltöztünk díszeinkbe. A közönség, túlnyomóan fürdőmezben, szép számmal volt jelen, elöl híveim, a kislányok. A svábságot, vasárnapra öltözötten, szintén sokan képviselték.
A nagy pillanat elérkezett, és három mennydörgő lövés jelezte az előadás kezdetét.
Felvonultunk, át a hídon, azután nagy kört írva le, ismét vissza a szigetre. Rudi cigányprímás meg a bandája, diszkréten elhelyezve, szilaj indulót húzott. A közönség tapsolt, brávózott. A nagy felvonulás határozottan sikert aratott.
Ez után következtek a bemutatók, immár gyalogosan. Pokoli fegyverropogás, iszonyú vérfürdők, skalpolások és üldözések követték egymást, végül elérkezett az utolsó, parádés szám. Ez „az egész társulat részvételével” rendezett ütközet volt, mégpedig a hídon, mint leghatásosabb színtéren. Előbb indián haditáncot mutattunk be majd kémeket küldtem a csalitba. Rövidesen közeledett a fehér csapat. Lövések vezették be a támadást, a sápadtarcúak kúszva, fától fáig surranva törtek elő, mi indiánok a híd innenső oldalán megbújva hevesen viszonoztuk tüzüket. Végül a híd közepén összeütközött a két sereg, szilaj csatakiáltások és fegyverropogás közepette vívtuk elkeseredett harcunkat. Ám a fehérek egy része orvul hátba támadta a hídon küzdő indiánokat. Két tűz közé szorítva mi mást tehettünk volna, mint hogy az életben maradottak, élükön velem, mint nagyfőnökkel, a híd korlátjáról a folyóba vetették magukat, míg a győztes fehérek gyilkos tüzet zúdítottak a menekülőkre. Ezzel befejeződött az előadás. Tapsvihar, tetszészaj jutalmazta mutatványunkat
A felnőtt harasztiak is elismeréssel méltatták az előadást, és napokon át a Wild West maradt a fő beszédtárgy.”
TORNAI JÓZSEF 1927-2021
Dunaharasztin, a Táncsics utcában született és nevelkedett. Szegény családból származott. Vad szilaj gyerek volt, de sokat olvasott és mesélt társainak, akikkel együtt „bandáztak” a Rákóczi-ligeten és környékén: a határban, az akácos erdőkben, a turjánban, a homokbányában és a Duna-parton. Kedvenc helyük volt két jegenyéjével a Lemenő Nap Dombja, a Táncsics utca végében. A domb mellett a mai határútnál volt egy kegyhely a Szentkút, ahol szintén sokszor megfordultak.
Iskolás korában nehezen adta fel a természet adta szabadságát, lassan szokott be a Rákóczi-ligeti „Baglyos” iskolába. Még nehezebben viselte a polgári iskola fegyelmezett világát. A cserkészmozgalom volt, az, ami sokat jelentett számára, és ami kiteljesítette gyermekkori világát Élete végéig emlegette a cserkészéveket. Neves költő korában, 1969-ben könyv született gyermekkori élményeiből.
Hosszú élete alatt sok-sok könyvet írt, volt a Magyar Írószövetség elnöke. Számos kitüntetést kapott, köztük a legjelentősebb a Kossuth-díj. Dunaharaszti díszpolgára.
Ismerkedjünk meg néhány rövid történettel „A Lemenő Nap Dombja” című könyvéből:
Az elveszített mocsár
A szokott úton mentünk: le az is Szentkúthoz, föl a Lemenő Nap Dombjára, kerülő a csőszkunyhó felé, a vétések menten, fürjfüttyögés közben elértük az első domb– es erdőhullámot. Abban az akácosban szoktuk az elemi iskolával a madarak es fák napját ünnepelni. Most azonban tovabbhajtott a kíváncsiság: keletre fordultunk, és az erdők szőlők közt, dombélen kanyargó, lassan emelkedő, majd ereszkedő kocsiúton egyre csak keletnek tartva kiértünk egy nagy, mocsaras síkságra. Annak a partján – már alkonyodott – északnak fordultunk. Újabb dombok következtek, aztán egy rendkívül sűrű, de bodzákkal is teli akácos. Amikor azt megkerültük, völgy peremen ácsorgó gémeskútra bukkantunk. Lenyomtuk a mohos favödröt, fölhúztuk: ittunk a vízéből. De mar mintha csak alomban, úgy ránk sötétedett. s akkor lent, a gémeskút mögött, a hosszú–hosszú lapályon végtelen mocsarat pillantottunk meg. Se Koós Árpi, a baratom, se, én nem jártunk meg erre soha. Közelebb mentünk a mocsárhoz: vad élet dúlt benne meg este is. Békák tömege ummogott, vízimadarak csirregését, szárnycsapkodását hallottuk ki a parti nádasból. Elgondolkoztunk: milyen fortyogó vadvilág lehet itt, amikor följön a nap! Szerettük volna, ha megvárhatjuk a reggelt, de erről szó se lehetett: másnap iskolába kellett mennünk. Megálltunk, elindultunk meg újra es újra a turján szegélyen: ameddig csak kivettük a sötétben, mindenütt nád, sas, víztükör zöldje, szittyós, semlyékes árnyékok húzódtak. A vége beleveszett a sötétségbe.
Minden vadvizet ismertünk a környéken, ez teljesen új volt. Megbeszéltük, hogy másnap korábban vágunk neki az útnak, s felderítjük, meddig tart a nagy mocsár.
Harmatos fűben caplattunk visszafele. Megálltunk ismét a gémeskútnál, meresztettük a szemünket le a mélységbe, a mocsár sötétségébe. Megfigyeltük, hol fordul be az akácoshoz vivo dúló. Denevérek csapongtak a fejünk fölött. Az erdőben akkor huhogott az első bagoly. Árpi azt mondta, keressük meg a fészkét. „Ebben a sötétben?” – kérdeztem tőlé. Fáradtabban, de izgatottan gyalogoltunk most mar hazafele dombhullámról dombhullámra. A tetőkön langyos levegő csapott meg, a laposokban nyirkosságot, hűvöset éreztünk. Különös éjszakai hangokra kaptuk föl a fejünket. Nem midig voltunk biztosak: róka, őz vagy valamilyen madár kiáltott. Aztán egyre erősebb lett a haraszti kutyák csaholása. Még egy dűlőkanyar, és ott voltunk a Lemenő Nap Dombján. Láttuk a szélső hazák kivilágított ablakait. Akkor ereztük csak: milyen árulás visszamenni a házak közé. Megvacsorázni, lábat mosni, es agyba feküdni, mint azok az elkényeztetett es képzelet nélküli kölykök, akik a labdázáson, kerékpározáson kívül semmi egyebre nem gondoltak soha.
Árpi néhány utcával beljebb lakott, mint én. Elvaltunk s emlékszem: bent a lámpafényben sehogy se tudtam természetes arcot ölteni. Hunyorogtam a fénytől, anyám kérdéseire kitérő válaszokat adtam. Végül mar pofonnal fenyegetett. De én azt a mocsarat, azt a vadont, amire rábukkantunk az éjszakában, nem tudtam elfelejteni; ráadásul képtelen voltam nyomorúságos, szegényes konyhánk es a végtelen, kimeríthetetlen, állatokkal teli mocsár fensége között valamifele átmenetet fölfedezni. Rosszkedvű voltam, anyám szerint szemtelen.
Másnap mar korán délután ·nekiindultunk a határnak: meg a gémeskutat se találtuk meg. Emlékeztünk a kis erdőkre, szőlőkre, ahol befordultunk a kút felé, ahol megkerültük a mögötte sűrűsödő akácost. Semmi nem úgy volt, ahogy esti emlékezetünkben megőriztük. Nem értettük, s újra nekivágtunk a domboknak, dűlőknek. A nagy mocsár nem volt sehol, csak a fejünkben, a szívünkben. Most mar dühödten küzdöttünk érte, mert nem hihettük, hogy előző este almot láttunk csupán. Az egész délutánunk elment a kereséssel, újabb es újabb útvonalak, mocsarak felfedezésével. Találtunk más turjánokat: azt nem, azt többe soha, amit kerestünk.
Máig se értem, mi történhetett velünk.
Este tévedtünk el vagy nappal? Valószínűbb, hogy este jutottunk olyan útra, amelyet tevésen helyeztünk el képzeletbeli térképünkön, s ezért nem kerülhettünk vissza rá a valóságban másnap. De az elvesztéstől, a reménytelenségtől, a sok hiábavaló gyaloglastói, dombról való lefutástól, amikor már–már azt hittük, megtaláltuk óriási, végtelen mocsarunkat, az lett a legszebb vadvíz számunkra. Az a megtalálhatatlan út es kiszögellő erdő a domb sarkan, a sas közt zenélő bölömbikák es békák sehol, soha nem szóltak többe olyan titokzatosan, olyan megveszejtően, mint abban a turjánban.
Később sokszor megjelent almomban is az a gémeskút, az az esti tömött akácos, az a vadvízpart, ahogy a messzibe huzódik. Ott jártam, csodálkoztam, mosolyogtam a színes álombeli tajon, hallgattam a madarakat es a békákat. Lehet, hogy Koós Árpival is almunkban ittunk annak a mohos gémeskútnak a hosszan csöpögő vödrűből?
A fiúk közt én voltam a bandavezér
Szerettem egyedül lenni, hátul üldögélni a kertben, az ecetfák lábánál.
Az eperfa tetejéről nézegetni keletre, északra és délre, végig az utcákon. Fáradhatatlanul kóborolni a dombokon és réteken, vadvizek partján. Szerettem magamba gyűjteni mindent.
De éppúgy szerettem megosztani az örömeimet, terveimet, álmodozásaimat.
Kerestem, ami izgalmas, nem könnyen elérhető, s ezt a többiekkel is elfogadtattam. Úgy tudtam mesélni egy távoli erdőről, egy dombról, honnan a leghosszabbat lehet leszánkózni, vagy egy nádasbeli szárcsafészekről, hogy ők is izgalomba jöttek, hevesen akarták azt, amit én.
Ritkán voltak viták. Még az egy–két nálam idősebb fiú is elismerte ötleteim vagy rábeszélő, esetleg közvetítő, kiegyenlítő képességem nélkülözhetetlenségét. Ha nyilat csináltam, mindenki követett, s ugyanígy, ha lándzsát, kisvonatot, cirokökröt vagy sárkányt.
Évtizedekkel később versbe foglaltam, ami ennek a szerepnek az eredetére is rávilágít:
„a fiúk közt én voltam
a bandavezér,
mert nem nyílt másban akkora
hiány s szeszély,
mint bennem, aki e határ
kiserdein
álmodtam meg gyönyör–sóvár
törvényim.”
Sárkány néni
Sárkány néninek a homokbánya közelében lévő nádas, mocsaras földeken volt a háza. Alig állt arra más ház. Egy fűzfa meg a virágok őrizték Sárkány nénit. Talán kutyát se tartott.
Egyedül élt a töpörödött öregasszony. Nem látszott gonosznak vagy titokzatosnak. Mégis úgy tudtuk mi, gyerekek, hogy boszorkány. Házát – kis vályogház volt: szoba-konyha, kátránypapír tetővel – tavasszal vadvíz vette körül. Még vadkacsák is úszkáltak a telke végében lévő mélyebb részeken.
Sárkány néni valóságos vadonban lakott.
Ha megláttuk hajlottan elbotozni a homokbánya felé, megborsódzott a hátunk. Lehet, hogy gyerekhúst visz a kosarában? Csak néztük távolról, hogy nyitja és csukja a kis léckaput. Ha hallgatóztunk a háza előtt este, nem hallatszott semmi nesz. Bent apró fény pislákolt, függöny a konyhaablakon. Minden csupa ártatlanság.
De úgy látszik, ő is félt minden arra menőtől. Egy napon söprűvel rontott rám, amikor mit sem sejtve éppen a kapuja előtt haladtam el. Ütött is a söprűvel. Ha el nem szaladok – azonnal futni kezdtem, ahogy észrevettem –, jól megcsapott volna. Valamit kiabált is. Nem értettem.
Anyám azt mondta: ez a támadás is azt bizonyítja, boszorkány.
Még jobban figyeltem ezután a boszorkányt. ö pedig úgy élt, mint addig: füveket gyűjtögetett, káposztát, zöldséget, krumplit termelt a kövér földben. Mindig fejkendőben. Mindig társtalanul.
Télen nem lehetett látni. Ki se bújt a házból. Vékony füstcsík szállt föl a kéményéből: ez mutatta, hogy él, de a járdáját sose söpörte le. Se ő, se más. Úgy lehetett arra sível elsuhanni, mintha lakatlan területen járna az ember.
Női Robinsonként élt a mocsári szigeten. Az emberek nem gyűlölték, csak nem álltak szóba vele.
A tavaszi belvizek körülzárták a kis vityillót: víztükör közepében állt azudvaron·. Kígyókat és kecskebékákat, piócákat láttam a küszöbén átmászni. Ő is kígyóféle volt: miért ne? Ilyenkor tanácskozzák meg a gonoszságaikat – gondoltam. Összebarátkozott a csigákkal, bogarakkal, a kertje végében csillogó, mocsaras vízzel.
Évek is elröppenhettek. Mikor újra eszembe jutott, csak a kis vályogház romjait találtam ott.
Elköltözött vagy meghalt? Anyám se tudott róla semmit.
Hova temethették Sárkány nénit?
Egyszer arra jártam, megálltam, és a teljesen vadonná vált kertje előtt elképzeltem, hogy nem találták meg sehol. A föld nyelte el. És valóban. Utolsó erejével kitotyogott a kertje végébe, és a fölázott, agyagos talajon belecsúszott az iszapos vadvízbe.
Néztem a nádast, és úgy éreztem, titokzatosan susog. Titokzatosabban, mint azelőtt.
Csillevasút a homokbányában
Első éves polgárista koromban még nagy libaúsztató mocsár bűzölgött Haraszti közepén, a Némedi út mellett. Nem lehetett azon átgázolni, olyan mély volt. Náddal, sással, békákkal teli vadvízdarab, amilyen elég sok alföldi faluban akad a kertek, házak között. Egyszer aztán megkezdték ennek a nagy pocsolyának a betöltését. Azt mondták, a főjegyző Hősök terét csináltat oda. Hősök terét harsfákkal szökőkúttal, halastóval, emléktáblákkal, sétautakkal és hősi honvédszoborral.
Egy napon észrevettük: síneket raknak le a homokbányában. Másnap már a csillék is ott voltak, és hamarosan megindultak a homokkal púpozott, lóvontatta járgányok a libaúsztató sarába, vizébe.
Reggelenként, amikor arra mentünk az iskolába, csak csodálkoztunk, hogy tünedezik a ronda mocsár, hogy egyengetik a tér helyét.
Aztán egyik este Vili meg Gyula suttogva hívott: menjek a homokbányába. Szokatlan volt, nemigen jártunk oda este. De valamit sejtettem, hát futottam át velük a síneken, s máris ott fogdostuk, tapogattuk a magukra hagyott, üres csilléket. Kicsit lejtett a sín, csak meg kellett hajtani, aztán fölugrani rá; a csille hosszan-hosszan szaladt a falu felé. Csak ott állítottuk le.
Veszélyes játék volt, mert a nehéz jármű könnyen borult, agyonnyomhatott, de mi megtanultuk, hogyan kell jól rögzíteni, a borítóját. Sose történt baleset. Annál több izgalmas kaland. A természet adománya, a homokbánya most még a gépet, a gyorsaságot is nekünk ajándékozta.
Anyám előtt el kellett hallgatnom, hogy csillézni járunk esténként. Annyira féltett, nem engedte volna meg, hogy kockára tegyem a testi épségem, netán az életem is. Azt mondtam: a határban játszunk a Gyuláékkal.
Nagy mesterek lettünk.
Különösen Vili. Tudta, mennyit kell lábbal hajtani, hogy nagy sebességgel fusson a csille a kis sínen. Botokkal fékezni is megtanított minket. Aki velünk akart csillézni, annak ki kellett érdemelnie ezt a kegyet. El kellett ismernie a mi bandánk törvényeit, nem volt szabad káromkodnia, részt kellett vennie a „törzsi gyűléseinken”.
Másnak nem engedtük meg, hogy a csillével játsszon. Legalábbis akkor, ha mi ott vagyunk. Azt mondtuk, veszélyes, meg kell tanulni a gép kezelését. A legtöbb fiú nem is kísérelte meg, hogy egyedül meghajtsa, és fölugorjon a rohanó csillére. Többnyire Vili hajtotta, futott egy darabig mellette. Mi már benne ültünk, vagy ami még jobb volt: a külső keretén álltunk, és úgy vártuk meg, amíg ő is fölugrik mellénk.
Izgalmunkat az is fokozta, hogy tudtuk: ha meglátnának a csendőrök, megvernének, és bevinnének az őrszobára.
Míg a Hősök terét föl nem töltötték, míg el nem tűnt a nagy domb a homokbányából, szinte minden este suhant ide-oda a csille. Kanyarodott és sikított a sínen. És mi vérünkbe ittuk az egymáshoz dörzsölődő vasak hangját. Alig láttuk egymást, alig láttuk a síneket, a csilléket. Csillagok vagy a hold világított csak ránk. Akkoriban még messze voltak onnan a villanypóznák, lámpák. Rozsdás kézzel, a sötétből is kicsillogó nagy, boldog gyerekszemmel gurultunk, suhantunk a négy kis vaskos keréken az ismeretlen jövő felé.
VÉGH GÁBOR 1929-2008
Harasztin élt újságíró. Az 1990-es években magnóra mondta gyermek-és ifjúkori kalandjait. 2011-ben kaptam meg a felvételt és akkor rendeztem sajtó alá. Először a helyi újságban sorozatban jelent meg, majd megszületett a Haraszti Históriák sorozat, melynek első része lett a „Haraszti Ege alatt” című visszaemlékezés.
Ebből a kiadványból idézünk. Végh Gábor Tornai kortársa volt, ismerték egymást, de nem egy gyerekcsapathoz tartoztak. Érdekes kaland elolvasni a Sárkány néniről és a csillézésről írt visszaemlékezéseket a két író szemszögéből.
TURJÁN
Haraszti nem csak homokdombjairól volt nevezetes, hanem vadvízország is volt. Egyik leghíresebb lápos rész az úgynevezett Turján volt, mely a határban a mai sóderbányák közelében volt, a Némedi úton kifelé menet bal kéz felé. Mai napig sem tudom, e szó nyelvtani jelentését, de nekünk fiúknak akkor ez egy titokzatos, vadregényes, lápos tájat jelentett. Ez egy mélyebb része volt a dombos, homokos területnek, és valószínűleg sok-sok év alatt alakult ki. Tele volt kákával, náddal, békalencsével, vízililiommal, békával, piócával, a környékén vízisiklókkal. Nyáron megjelentek a gólyák, gémek, vadkacsák. Nyomaiban még ma is fellelhető néhány nádas, zsombékos rész, mely őrzi az egykori romantikus vízivilág emlékét. A turján felett – Soroksár felé – a homokos dombokon erdők, többnyire akácosok voltak, melyekben rókák és üregi nyulak is tanyáztak. A határban pedig vadnyulakat lehetett gyakran látni. Ez a vidék is fontos helyszíne volt gyermekkorunknak. Barátommal, Sanyival sokszor próbáltunk átgázolni a Turjánon. Végh Vili kitalálta, hogy gólyalábakon lehet átkelni ezeken a vizeken, és mi nagy lelkesedéssel gázoltunk be a Turjánba, de Sanyi és én sohasem tudtunk még csak a közepéig sem jutni. Hasonlóan nagy kiterjedésű nádas terült el a Némedi út jobb oldalán is, a mai Universum Kemping délkeleti részén, és elnyúlt egészen a Glázer erdőig, mely egy haraszti gazdálkodó család tulajdonában volt. Ez a nádas hatalmas kiterjedésű volt, belső részén egy szigetszerű bozótossal, amit csak nehezen lehetett megközelíteni. Állandóan hallani lehetett a bíbicek csipogó hangját.
Emlékszem, egyszer egy hideg téli napon kimentünk korcsolyázni a Turjánosba. Előtte olvadás következett be, és az újra beállott hideg vastag jégpáncélt hozott létre, mely még a Némedi utat is lefedte. Vígan korcsolyáztunk, szinte észre sem vettük, hogy sűrű, szinte átláthatatlan köd ereszkedett a Turjánra. Hirtelen szállt le az este. Mi a hideg, ködös éjszakában teljesen elvesztettük a tájékozódó képességünket. Hosszas bolyongás után, nagy sokára értünk csak be a felső sorompónál a vasúti sínekhez. Ekkor tanultuk meg tisztelni a természet erőit, és láttuk be a szülői intelmek jogosságát, hiszen ebből a kalandból baj is történhetett volna.
SÁRKÁNY NÉNI
Nem lenne teljes a kép, ha kihagynám a történetből Sárkány nénit. Az idős asszony legendává vált köztünk, ugyanis egy náddal, sással benőtt tavacska közepén álló szigeten egyedül élt kis házában. Voltak más hasonló egyedül élő asszonyok is, de Sárkány nénit sokan boszorkánynak tartották. Egyesek még azt is látni vélték, hogy seprűnyélen repkedve varjúkárogással átkozza meg azokat, akik nyugalmában háborgatni merészelik. Elhatároztuk hát, hogy egyszer megnézzük belülről a házat. Pál Sanyi, Visnovits Jóska és én közel laktunk Sárkány néni rejtélyes birodalmához. Egyik napon, mikor az idős asszony botjára támaszkodva kijött a keskeny gyalogösvényen az Arany János utca felé, mi beosontunk. Egy egyszerű vályogházat találtunk, a konyhában a földes padlón béka ugrált. Semmi különöset nem találtunk. Még nagyban nézelődtünk, amikor hátunk mögött vészjósló rikácsolást hallottunk: Sárkány néni érkezett haza, és botjával kergetett minket kifelé. Mi, akik pedig bátor cowboyok voltunk – mert ezeket a példaképeket láttuk a kaland- és cowboyfilmeken Tilly bácsi mozijában –, most a könnyebbikmegoldást választottuk: nyakunkba kaptuk a lábunkat, és gondolkodás nélkül vetettük be magunkat a Vörösmarty utca felé a nádasba, amely majdnem ellepett bennünket, de mi mentünk, futottunk, szinte látva, amint Sárkány néni tüzet fúj utánunk a hátunk mögött. Kínos volt az eset, mert a többi fiú valahogy tudomást szerezve a dologról, nagyon kinevetett minket.
CSILLÉZÉS
Egy napon észrevettem, hogy a házunk közelében, az Arany János utcában keskeny sínpárt fektettek le, s nemsokára lóvontatta csilléken elkezdték elhordani azt a dombhátat, ami a Jókai utcai házunkkal szemben volt. Ezt a dombhátat úgy képzelhetjük el, hogy a Kőrösi Csoma Sándor iskola alapszintjét gondolatban meghosszabbítjuk a Jókai és annak folytatásával, az Eötvös utcával párhuzamosan egészen a vasútig. Ez több méter magas dombhát volt, mely kiemelkedve az utcából, belenyúlt a Soroksár felé eső határba.
Mi, akkori gyerekek hamarosan felfedeztük a csillézést. Ez abból állt, hogy amikor műszak után a dolgozók kitették a csilléket a sínek mellé, mi alkonyattájt kilopóztunk oda, és egy-két járművet visszatettünk a sínre. Néhányan beleültünk a tartályba, és egy erős, ügyes fiú a csille mellett szaladva meghajtotta azt, és mikor a jármű lendületbe jött, akkor ő is felugrott rá. Ezt neveztük mi csillézésnek. Azonban ez nem volt teljesen veszélytelen játék, elsősorban balesetveszélyessége miatt, másodsorban a szülők miatt. Igaz, akkoriban Harasztinak ez a része még alig volt beépülve, és kevés volt a veszélye annak, hogy a ritkán épült házakból a felnőttek észrevesznek bennünket. Jobban féltünk mi a kakastollas csendőröktől, bár én akkoriban jó néhány csillézésben részt vettem, de soha nem találkoztam a csendőrökkel, akik a Petőfi utcában állomásoztak, és Mihálcz Pali édesapja volt az őrsparancsnok. Volt azonban a csendőröknél is nagyobb veszély, ami a csillézést illette. Ezek az indiánok voltak. Igen, az indiánok! Természetesen nem kell mindjárt az amerikai sziklás hegység delavárjaira, vagy mohikánjaira gondolni, csak amolyan kis mini-indiánokra. Vezérük Tornai Jóska volt, és ő találta ki az egész indiánosdit is. Volt tollas fejdísze, mokaszinja, íja, és mindenféle kelléke, ami igazi indián látszatát keltette. Főhadiszállásuk a Rákóczi-ligeten volt egy dombon. Ez a mai Táncsics utcával szemben volt, mintegy száz-kétszáz méterre a határban. Be volt nőve bozóttal, szekérút vezetett át rajta, és magas jegenyék szegélyezték. A falu és a domb között volt egy szentkútnak nevezett kegyeleti hely, emlékszem, bizonyos ünnepnapokon még az iskolával is kimentünk oda.
Amikor Tornai indiánjai megjelentek a csilléknél, azonnal átvették a hatalmat, s aki csillézni akart közülünk, annak el kellett ismerni az indiánok elsőbbségi jogait és törvényeit.
KINCSKERESÉS
Nemsokára azt hallottuk, hogy a téglagyárban aranyat találtak az iszapos talajban. Én, Sanyi, Visnovics Jóska és Petya elhatároztuk, hogy felderítjük a hallottakat. Egyik napon, szürkületkor elindultunk. A téglagyár a mai Móricz Zsigmond utca és a vasúti sínek közötti területen volt. Kis akciónk hamar véget ért, mert Petya beleesett egy mély, iszapos gödörbe – alig tudtuk kihúzni, s így már fordultunk is vissza hazafelé. Igen ám, de olyan iszaposak, agyagosak lettünk, hogy így nem lehetett haza menni. Meg kellett mosakodni. Ez nem volt túl nagy gond, mert nyári szünidő volt, jó meleg. A kérdés csak az volt, hol történjen a tisztálkodás. Közelünkben, a Jókai utcában volt egy mély kráterszerűség, amely az esőzések során megtelt vízzel, és az napokig, de volt, hogy hetekig is megmaradt. Hát itt történt meg Petya fürdetése. A „tiszta” fiút hazakísértük. A házból citeramuzsika szűrődött ki, mert Petya édesapja munka után néha játszott hangszerén. Fia hazatérése után azonban abbamaradt a citeraszó. Megálltunk az ablaknál és hallgatóztunk, de amikor kisvártatva Petya C-dúrja szólalt meg a lakásban, jobbnak láttuk, ha odébb állunk, és mi is hazamegyünk.
AZ ALAGÚT
Mindig volt valami esemény életünkben, ami felkeltette érdeklődésünket. Ha pedig mégsem, akkor mi kerestünk. A polgári iskolából egy fiú hozta a hírt, hogy van a Fő úton van egy nagyon öreg ház, amely még a török időkből származik. Ebből a házból egy öreg alagút vezet a községházára, és egy másik a Duna partján lévő kazamatákhoz.
Akcióba kezdtünk, Sanyi és én. Harmadiknak – ha jól emlékszem – egy Pálinkás nevű fiú csatlakozott. Ő hozott karbidlámpát, kötelet és egyéb barlangászfelszerelést. Egyik este, nem túl későn bementünk az épületbe. Ennyi év távolából szinte álomképnek tűnnek az emlékek: lementünk a pincébe, és ott egy nagy vasajtót találtunk. Voltak nálunk régi kulcsok is. Hogy milyen módon, már nem emlékszem, de kinyitottuk az ajtót, ami mögött egy folyosót találtunk. Bemerészkedtünk, de néhány méter után kialudt a karbidlámpa, így visszavonultunk. Határozottan emlékszem az alagútra, mely a községháza felé vezetett. A Duna felé vezető alagútba nem mentünk be, igazából azt sem tudom, hogy volt-e ilyen egyáltalán, nem emlékszem rá. Később a történelemtanárunktól érdeklődtünk a régi házról, de csak óvatosan, nehogy az esti látogatást és a nyitva hagyott vasajtót számon kérjék rajtunk.
HUE-STRAND
Régebben rendszeresen összejöttünk a Glázer-strandon, vagy mellette elterülő nagy tisztáson. Egyik alkalommal meglepődve láttuk, hogy ezen a tisztáson egy kis faház áll. Egy hajó parancsnoki fülkéje volt, és egy szép, fiatal, nálunk valamivel idősebb lány lakott benne. Elmondta, hogy ő a MAHART alkalmazottja, és ide hajógyár fog épülni. És valóban, nemsokára megjelent egy kotróhajó, valamint a part mellé kikötve egy uszály, és vele matrózok Így szűnt meg a kiváló Glaser strand.
A hajógyár építése miatt fokozatosan a HUE-szigetre húzódtunk át, ahol sok újabb élmény várt ránk. Mindig természet- és sportkedvelő fiúk voltunk, de itt az eddigi futkározás, úszás mellett megismerkedtünk az erősportokkal is. Ide több olyan fiú járt le, akik már versenyszerűen sportoltak: cselgáncsoztak, birkóztak, ökölvívók, vagy súlyemelők voltak: Mertz Flóri, aki az Újpestben cselgáncsozott, és nemzetközi sikereket is elért, vagy Csillag Miki, a fantasztikusan erős bokszoló, aki olyan nehéz csillekerekeket emelt fel, hogy ha nem láttam volna, el se hinném.
Ezen felbuzdulva elhatároztuk, hogy titokban kemény edzésbe kezdünk, hogy mi is ilyen erősek legyünk. Az HUE stranddal szemben volt AUTÓKER vállalata. A Duna-parton húzódó kerítés belső mellett nehéz csillekerekek feküdtek. Akartunk venni egyet, de nem adtak. Ezért eldöntöttük, hogy más úton szerzünk egyet. Laci barátommal egy este magunkhoz vettünk egy nagy, erős zsákot, és elindultunk. Lementünk az AUTÓKER kerítéséhez, és a már előre kiszemelt csillekereket kihúztuk a drótkerítés alatt. Beletettük a zsákba, de a neheze még csak ekkor kezdődött: hogyan visszük haza, hiszen egyikünk sem volt elég erős. Én voltam az értelmi szerző, de mivel Laci volt az erősebb, rá hárult a teherhordás feladata. Lement térdeplő helyzetbe, én a vállára tettem a kereket. Megpróbált felállni, de nem ment. Öt-hat próbálkozás után sikerült csak: nyakában volt a mintegy hatvan kilós kerék, vagy ahogyan mi neveztük ezek után – vacak.
Ekkor következett a lépcső, amely a ma már nem létező fahíddal szemben vezetett fel a mai Mindszenty utcai kereszthez. (A most ott álló TESCO áruházhoz.) A lépcső még meg van, de sok évvel ezelőtt lezárták, mert a síneken átvezető gyalogos átjáró megszűnt. Laci lépésről-lépésre küzdötte fel magát a lépcsőn, miközben én hátulról toltam. Egy órába is beletelt, amíg elértünk Laciékhoz. A kapuban édesapja várt minket, mert anyukájától megtudta, hogy mi járatban vagyunk. Ahogy meglátta fiát nyakában a zsákkal, csak annyit mondott: „Azonnal vidd vissza ezt a vackot oda, ahonnan hoztad!” Laci, mint egy automata, megfordult, és még nagyobb sebességre kapcsolva elindult vissza azon az úton, amelyen ideáig elvergődtünk. Én szorosan a nyomában lépkedtem. Szegény barátom végigvitte terhét az utcán, át a síneken, és utolsó erejével a zsákot a lépcső melletti bozótba dobta. A csillekereket elnyelte az éjszakai sötétség. Ebben az utolsó mozdulatban – én úgy láttam – valami erős undor is volt. Talán ez volt az oka annak, hogy Horváth László barátomból sosem lett súlyemelő olimpiai bajnok…
Nekem a sok sport ellenére is reumatikus fájdalmaim voltak. Jártam orvosi kezelésre is, de szinte semmit sem használt. Ekkor ásták Haraszti határában a Duna-Tisza csatornát. Valamelyikünk kitalálta, hogy az iszappakolás gyógyítja a betegségemet. Balázzsal lementünk a csatorna partjára, ahol egy friss, nyúlós iszaptenger volt. Belemártóztunk a sárgás, agyagba, majd kifeküdtünk a tikkasztó napsütésbe. Olyan keményre száradt rajtunk az iszap, hogy vagy egy fél órát kellett fürödnünk, mire le tudtuk mosni magunkról. Ezt többször ismételtük. Hogy ettől múlt-e el a reumám nem tudom. Ani viszont nem tudta, hova tűnünk el rendszeresen Balázzsal. Egyszer kilesett minket, és nagyon kinevetett. Ezért megbüntettük: bemártottuk az iszapba, és úgy vittük vissza a strandra. Most rajta derültek a többiek, ám ez a tréfa olyan jól sikerült, hogy divatba hoztuk vele az iszapfürdőzést. Egyre többen jártak le a csatorna partjára.
Gyermekkorom a dunaharaszti homokbánya és a Glaser strand volt, ifjúságom a HUE strand. Valamikor úgy mozogtunk a haraszti Duna-parton, mint egy amerikai indián az Amazonason. Társaimmal szinte minden fát, minden bokrot ismertünk Harasztin, s alig akadt, amelyhez valamilyen emlék ne fűződött volna.
Elbeszélésem a negyvenes években kezdődött, és 1961-ben ért véget, amikor megnősültem, s véget ért ifjúkorom. Azóta eltelt több mint harminc év, változtak a korok, divatok, változott Dunaharaszti is. De az élet folyik tovább, s mi, akik itt lakunk, s akár régiek vagyunk, akár újak, akkor tudunk itt boldogan élni, ha megtaláljuk Haraszti szépségét, romantikáját, mert mindez nem csak a múltban létezett, mind meglelhető ma is. Ez a szépség és romantika azonban nem csak a természet csodáiban rejlik, hanem bennünk: nekünk kell megteremteni azt együtt, itt, Haraszti ege alatt.
