1914-1918 között az Osztrák-Magyar Monarchiában 51 millióan éltek. Ez a népesség 9 millió katonát adott háborús szolgálatra a K. U. K. hadseregbe. Ebből a Magyar Királyságra 3 millió 800 ezer fő jutott. Magyarország részéről 660 ezer halottat követelt a háború, de még ennél is több, mintegy 800 ezer főre tehető azoknak a súlyos sebesülteknek a száma, akik a háborút követően munka- és keresőképtelenné váltak az elszenvedett sérüléseik következtében.
Magyar katonák a fronton
A háború – amelyet gyors lefolyásúnak reméltek, befejezését pedig még azon év őszére, „… mire a falevelek lehullanak” jósolták – már az első néhány hónapban olyan óriási emberáldozatokat követelt a hadban álló felektől, amilyenekre az emberiség addig történelme során még nem volt példa. Ezt tapasztalván Magyarországon már 1914 őszén belátták: a társadalomnak kötelessége, hogy a Hazáért életüket feláldozó katonák emlékét megőrizze. Megalakult a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság (HEMOB). Szervezete 1916-ra elérte, hogy a Honvédelmi Minisztérium által felállítandó emlékművekről alkotott véleményét figyelembe vették, 1916 végére pedig saját emlékműterv-gyűjteményt adhatott ki.
Az Isonzó folyó mellett
Hazatérés egy vesztes háborúból
De nem csak a hátországban gondolkodtak így: 1915. július 19-én báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy a frontról levelet intézett gróf Tisza István miniszterelnökhöz, melyben szorgalmazta, hogy az országgyűlés mielőbb foglalja törvénybe a hősök emlékének megörökítését. Abele 1916 őszén már biztosra ment: Zita királynéhoz fordult segítségért.
Így sikerült elérni, hogy IV. Károly kezdeményezésére 1917 tavaszán az országgyűlés elfogadta a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről szóló 1917:VIII. törvénycikket. A törvénycikk kimondja:
„… Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökítse meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.”
Dunaharaszti hősi emlémű és az avatás 1927.
A törvény alapján a belügyminiszter végrehajtási utasítást bocsátott ki, amelyben utalt arra, hogy az emlékműveket – lehetőség szerint – a háború befejezését követően állítsák fel. Az 1918/19-es zavaros időszak nem kedvezett az emlékművek építésének. A belügyminiszter egy 1922-es rendelettel szigorú engedélyezési eljárásokhoz kötötte az emlékművek felállítását. Tegyük hozzá: az ország pénzügyi helyzete sem tette lehetővé monumentális emlékművek emelését, az elcsatolt területeken pedig ezek említése az anyaországgal való jogfolytonosság fenntartásának látszatát, valamint a revizionizmus gyanúját keltette.
A HEMOB 1924 nyarán feloszlott, de helyette a Vallás- és Közoktatási Minisztérium kebelén megalakult a Hősi Emlékműtervek Bíráló Bizottsága (HEBB): a belügyminiszter rendelete értelmében a törvényhatósági emlékmű-bizottságok csak olyan községi emlékmű tervét hagyhatták jóvá, amelyet a HEBB már előzőleg jóváhagyott.
1924-re elérkezett az a pillanat, amikor az I. világháború hősi halottaival és emlékük megörökítésével a nemzetgyűlés is foglakozhatott. Az 1914/1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről szóló 1924:XIV. törvénycikk a következőképpen fogalmaz:
„… A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914-1918. évi világháború alatt a Hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket áldozták föl. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül az élő és jövendő nemzedékek hősi halottainak dicsőségére minden esztendő május havának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a »Hősök emlékünnepét« – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”
A törvénycikk megindoklásában a hősi emlékművek rendeltetését a következőképpen ecsetelik:
„… a magyar csapatok által példátlanul álló halálmegvetéssel megvívott diadalmas harcok egész sorozatát; azokat a hősöket, akiknek nevei, azokat a csapatokat, amelyeknek haditettei aranybetűkkel vannak megörökítve a történelem véres lapjain, és amelyek a napnál fényesebben ragyogják be a dicsőség sugarával a múltat és a jövőt.”
a dunaharaszti Hősök tere 1937-től
A megemlékezések 1925-től váltak rendszeressé: országszerte egyházi szertartásokkal, koszorúzásokkal emlékeztek meg, amelyeken kötelezően részt vettek a honvédség és a rendvédelmi testületek képviselői, a bajtársi egyesületek és a fiatalok szervezetei. A Budapesten 1929. május 26-án megtartott központi ünnepség keretében Horthy Miklós, Magyarország kormányzója felavatta a millenniumi emlékmű előterébe elhelyezett Hősök emlékkövét.
A rendezvények 1944-ben öltöttek utoljára nemzeti ünnep jelleget. 1945-ben még megemlékeztek a hősök napjáról, de ezt követően a diktatúra végleg eltörölte. A következő megemlékezésre csak 44 évvel később, 1989-ben, a rendszerváltás évében kerülhetett sor, Szekszárdon.
Az 1990-től kezdve ismét évente – május utolsó vasárnapján – megrendezésre kerülő állami rendezvény a magyar hősök napja: politikamentes megemlékezés a XX. századi világháborúk magyar hősi halottairól.
(Forrás: Dr. Ravasz István: A hősi emlékművek és a Hősök Emlékünnepe története. In: Emlékek a Hadak útja mentén. Bp., 2006.)
2026. június 2-án imával és koszorúval tisztelegtünk hőseink emléke előtt.